Kellemesen hűvös hajnal volt,

Ádám mégsem tudott aludni. Egyre csak az járt az eszében, hogy mit kellene tennie annak érdekében, hogy Lindával való házassága nehogy véget érjen. Nagyon szerette a lányt, de úgy érezte, hogy elege van, nem bírja tovább. Jó néhány éve éltek együtt, jóban-rosszban, ahogy annak idején megfogadták, de valami valahol elveszett, elromlott. Minden olyan más lett, de nem tudta, hogy miért.  Valahol mélyen érezte, hogy beszélniük kellene erről, mert ha nem változtatnak, akkor könnyen lehet, hogy külön úton folytatják az életüket, de tele volt félelemmel, amit még magának sem vallott be.

Ezen a reggelen Linda sem volt éppen felhőtlen hangulatban. Ő is érezte, hogy van valami a levegőben, hogy a férjével való kapcsolata zsákutcába ért, hogy szóvá kellene tennie az érzéseit, el kellene mondania Ádámnak, hogy milyen boldogtalan, mert úgy érzi, hogy férje nem hallja meg őt, nem érti meg és mostanában egyáltalán nem figyel oda rá, pedig ő már többször megemlítette, hogy nem jó, ahogy élnek. Bár mindenük megvan, mégis valami hiányzik. Szerette volna, ha ezt a valamit Ádámmal együtt találják meg. Nagyon szerette a férjét, és meg volt rémülve attól a gondolattól, hogy talán el is válhatnak, ha nem jutnak dűlőre egymással.

Együtt reggeliztek csendben, látszólag nyugodtan. A gyermekeik még aludtak. Ádám nem szólt semmit a benne rejlő érzésekről. Egy alkalmas pillanatra várt, de valahogy sosem volt megfelelő az időpont. Linda a gondolataiba menekült, és ez így ment heteken, hónapokon, majd éveken át. A csendes nyugodt reggelik egyre feszültebb hangulatban teltek, egyre többet veszekedtek apró-cseprő dolgokon, és egyre keményebben vágták egymás fejéhez a legkülönfélébb szemrehányásokat. Ádám végül a munkába menekült, alig volt otthon, ettől Linda még boldogtalanabbá vált. A lány mindig nagy odaadással várta haza a férjét, szerette, ha otthon minden rendben volt, mire megérkezett, ám gyakran nem azt kapta Ádámtól, amit szeretett volna. Sokszor csalódott. Egyre szomorúbb, egyre elkeseredettebb és egyre gyengébb lett. Rendszeresen migrén gyötörte, gyakran elment a hangja, fájt a torka, vagy egyszerűen csak berekedt.

Ádám továbbra is magában tartotta az érzéseit, mert azt hitte, hogy erősnek kell látszania, olyannak, aki bírja cipelni a terheket, hiszen mégiscsak ő a férfi a családban, különben kiderül, hogy mennyire gyenge, mennyire sebezhető és hogy mennyire kétségbe van esve. Próbált ő változtatni a maga módján, de nem sok eredményre jutott, mert a lényeg nem a felszínen volt, sokkal mélyebben rejtőzött.

Egyre jobban eltávolodtak egymástól, pedig majd meghaltak egy kis szeretetért, de egymásnak már nem tudtak olyasmit adni, amire vágytak, hiszen vastag falakkal bástyázták körbe magukat, amit nem lehetett egy pillanat alatt lebontani. Ekkor kerültek kapcsolatuk legsötétebb pontjára…a szerelmi életük sem működött már. A lényegről azonban még mindig féltek beszélni.

Ám a pohár egyszer csak betelik és ilyenkor egyetlen apró kis csepp is elegendő ahhoz, hogy túlcsorduljon. Egy nap Ádámból is kitört a vulkán. Tombolt, dühöngött, megállíthatatlanná vált. És ekkor azt gondolta, hogy most kimondott mindent, amit akart, mégis szörnyen érezte magát és nem értette, hogy miért. Akkor még nem tudta, hogy ez a kitörés csak arra volt jó, hogy saját magát áldozatnak tekintve Lindát a földbe döngölje. A lány úgy érezte, mintha hasba döfték volna egy hatalmas dárdával, a sírás környékezte, de nem tudott sírni, szólni akart, de torkára fagyott a szó. Ilyen ereje volt a párjából kitörő vulkánnak. Olyannyira elment a hangja, hogy egy egész héten keresztül néma maradt. …..

Ez a rövid részlet

jól illusztrálja, hogy mi történik akkor, ha elfojtjuk az érzelmeinket, ha nem adunk hangot azoknak a gondolatoknak, érzelmeknek, amik foglalkoztatnak bennünket. A nyak és a torok rendkívül fontos szerepet játszik a gondolataink kifejezésre juttatásában és az érzelmeink kinyilvánításában. Lindának torkán akadt a szó. Ádám torkig volt a dolgokkal, hatalmas mennyiségű energia gyűlt össze benne. De hogyan képes ennyi energia felgyülemleni, hogyan képes aztán így kitörni. Először csak annyit érzünk, hogy valami nem tetszik, de még elviselhető. Később talán lenyelünk sok mindent a békesség kedvéért, majd mivel ez egyre nehezebben megy (ezt nehezen nyeli le, mondja a szólás), csak gyűlik és gyűlik a feszültség, míg aztán olyan méreteket ölt, hogy már visszafoghatatlanul kirobban és válogatás nélkül magával sodor mindent, ami az útjába kerül. Ez megtörténhet őrjöngő ordibálás, vagy például egy csendesebb gégerák formájában.

Az ilyen esetekben a nyak és a torok területe blokkolt állapotban van. Képzeljük ezt el úgy, mintha egy folyóba gátat építettünk volna. Torkunk a folyó, a gát pedig a kialakult blokk. Az évek alatt felépített óriási méretű gát egyik oldalán hatalmas mennyiségű víztömeg gyűlik össze, míg a másik oldalon alig van valamennyi belőle. Ha ezt a víztömeget még egy adaggal megnöveljük, már nagyobb erővel, nagyobb nyomással fog rendelkezni, mint amekkorát maga a gát elbír, és ekkor elkerülhetetlenül áttörik, a víz pedig tomboló hullámok kíséretében magával söpör mindent. Félelmetes látvány még akkor is, ha csak távolról nézünk végig egy ilyen gátszakadást. Hát még akkor milyen, amikor mindez bennünk zajlik. Ilyenkor nincsenek észérvek, nincsenek értelmes gondolatok, jön minden, aminek jönnie kell üledék, sár, mocsok, kövek….nagyon fájdalmas….nem csak annak, aki kapja, hanem annak is, aki adja.

Sajnos ez az elfojtás eredménye,

ami nagyon egyszerűen megelőzhető lenne. Az érem két oldalához visszatérve itt is megtalálható a két véglet: a kiabálás – és a némaság. Valahol a kettő között azonban ott rejtőzik a megoldás: értelmes, figyelmes, tudatos, nyílt és őszinte kommunikáció. Fontos, hogy megtanuljuk kimondani azt, amit gondolunk, és nem azt, amit szerintünk a másik gondol. Ugyanígy szükséges megtanulnunk azt is, hogy miként önthetjük szavakba az érzéseinket, érzelmeinket és nem azt, ahogyan szerintünk a másik érez. Amikor nézeteltérésünk van valakivel, figyeljük meg, hogy milyen érzések, milyen gondolatok merülnek fel bennünk, és ennek adjunk hangot.

Ne arról beszéljünk, hogy a másik mit mondott, vagy mit csinált, hanem arról, hogy a szavai vagy a tettei hogyan hatottak ránk. Figyeljünk a szóhasználatra! Tényleg a saját érzéseinkről beszéljünk. Ha például azt mondjuk: „úgy érzem, te félsz”, akkor valójában nem a saját érzésünket fejezzük ki, hanem megint a másik emberről beszélünk. Az ő félelmét én nem érezhetem, csak a sajátomat, de amikor ránézek, látom, hogy hogyan viselkedik, hogy mit fejez ki a tekintete, amiből arra következtetek, hogy fél. Tehát ilyen megközelítésben, amit közölni akarok vele az továbbra sem a saját érzéseimről szól, hanem arról, hogy mit gondolok róla, és leginkább így hangzik: „azt gondolom, te félsz”. Érdemes megtanulni megkülönböztetni az érzést a gondolattól, mert e két dolog összekeverése sokszor félrevihet bennünket.

Ezenkívül próbáljuk meghallani azt, amit a másik fél akar közölni velünk. Lehet, hogy ő épp arról beszél, hogy: „te szörnyű alak, sosem jössz haza időben, állandóan várni kell rád, kihűl a vacsora, minden tönkre megy, miért úszol el mindig, hát nem ismered az órát?….” – eközben a legtöbb ember „felhúzza” magát, hiszen: „már megint engem szapul…”, pedig csupán arról van szó, hogy a társad várt rád, egy kis figyelmességre és szeretetre vágyik. De hogyan tudod megadni ezek után a szeretetet és a figyelmességet?

Ha azt hisszük, hogy meg kell védeni magunkat, akkor azt is tesszük. Erre még több támadást kapunk, amire egy darabig a védekezés a válasz, majd többnyire mi magunk is támadásba lendülünk, és máris kiforrja magát egy véget nem érő szócsata, tele indulatokkal, sérelmekkel. Tovább folytatódik az egós játszma, aminek hosszútávon csak vesztesei vannak.

Sajnos sokszor nem értjük meg a szavak mögötti értelmet. A felszínre koncentrálunk, csak az jut el a tudatunkig, a többi valahol elvész. Ez nem csak a párkapcsolatokban igaz, hanem munkahelyi és egyéb kapcsolatok esetén is. A megoldás mindig ugyanaz: a régi megszokott reakciók helyett valami mást, valami újat érdemes alkalmazni. A feladat tehát egy új forgatókönyv megírása a régi sémák elhagyásával.

A nyak és a torok területe nem csak kommunikációra vonatkozó jelzéseket ad számunkra.

Gondoljunk csak arra, hogyha idegesek vagyunk, akkor gombóc van a torkunkban. Ha valami meghökkentő dologgal találkozunk, legyen az valami nagyon szép, vagy nagyon rémisztő, akkor elakad a lélegzetünk. Előfordulhat, hogyha korlátozva vagyunk valami által, legyen az valami külső erő, de lehet akár a saját gondolatvilágunk is, akkor úgy érezzük, mintha fojtogatnának, nem kapunk levegőt. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy ki kell törnünk, friss levegőre van szükségünk, különben megfulladunk…ami persze fizikálisan nyilvánvalóan nem történne meg, mégis ez egy nagyon stresszes, feszült állapotot jelez.

A nyak a fej mozgatásában is szerepet játszik. A nyak izmainak állapota sok mindent elárul rólunk. Elárulja, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, vagy mennyire vagyunk nyakasak. Megfigyelhetjük, hogy a nyakunknak milyen a mozgékonysága, van-e mozgásbeszűkülés valamelyik irányba, fáj-e valahol, ha jobbra-balra, előre-hátra forgatjuk. Be szokott-e állni a nyakunk? Lemerevedik, becsípődik? Lehet, hogy nem vagyunk elég rugalmasak, hogy túlságosan ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, szemellenzősen megyünk előre anélkül, hogy körülnéznénk, nem engedünk utat az új dolgoknak az életünkben?

A nyak egy híd a fej és a mellkas – vagyis a szív között, mely híd állapota rámutat arra, hogy milyen kapcsolat van a két terület között. Vajon a fej irányít és kontrollál mindent, vagy teret adva a szívnek, együttműködik-e a test többi részével?

A gerincoszlop a nyakcsigolyákkal együtt alapjában véve egy rugalmas, hajlékony tartóoszlop. Sokan szenvednek mégis attól, hogy a csigolyák porckorongjai rugalmatlanná válnak, elkopnak, és ennek következtében torzulások, deformitások, idegbecsípődések, sérvek jöhetnek létre, és a mozgás is korlátozottá válhat, jelezve, sokszor a fájdalomtól inkább sikítva üzenve, hogy: „állj már meg végre és figyelj rám! … ha nem teszed, lehet, hogy lebénulsz, és akkor aztán tényleg megállsz és elgondolkozhatsz saját magadról … akkor majd lesz időd, ne félj!” Mindig jusson eszünkbe, hogy a betegség a lélek nyelve, aminek a segítségével üzenni akar valamit.

Önmagunk megfigyelése, és a régi mintákra való rálátás révén haladva tovább, már nem tudunk ugyanúgy viselkedni, ugyanúgy gondolkodni, mint korábban. Valami történik bennünk, ami nem engedi, és ahogy bennünk változik a világ, úgy változik meg az életünk minősége is.