A lábak dolga, hogy az életben előre vigyenek, amit, ha van rá lehetőségük és képességük, meg is tesznek. Olykor gyorsan, máskor lassan haladunk előre, van úgy, hogy szaladunk, vagy eszeveszetten rohanunk, de előfordul, hogy lelassítunk és szép nyugodtan baktatunk tovább. Néha megállunk, talán körül is nézünk, majd újra nekiindulunk, hiszen oly sok minden vár ránk az életünk során. Egyes helyzetek, emberek, gondolatok vagy érzések hatására megtorpanunk, talán félelmünk által vezérelve visszafordulunk, de az is lehet, hogyha nem akarunk találkozni valamivel, vagy valakivel, akkor egyszerűen kikerüljük, elmegyünk mellette, vagy úgy teszünk, mintha nem létezne. Nap, mint nap munkába járunk, kikapcsolódásképpen pedig kimozdulunk, elhagyjuk a városi forgatagot, kocogunk, futunk, gyalogolunk, vagy nagyokat sétálunk, miközben szabadon áramolhat tüdőnkbe a friss levegő, amitől feltöltődünk és a mozgás adta örömérzéssel a szívünkbe térhetünk vissza a mindennapokba, hogy folytassuk utunkat reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, és így tovább.
Ahányan vagyunk annyiféleképpen szedjük lépteinket: lendületesen – vánszorogva, határozottan – tétovázva, magabiztosan – bizonytalanul, …, de lépkedhetünk simán vagy botladozva, és az is érdekes, hogy vajon a lábaink visznek-e magukkal bennünket, vagy nekünk kell szinte magunk után vonszolni őket. Járásunk minősége, és ezzel együtt a testtartásunk elárulja aktuális lelkiállapotunkat is. Megfigyelhető például, hogy mennyire vagyunk kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagy éppen zaklatottak és nyugtalanok.
A külső megfigyelések már önmagukban is sok információt adnak rólunk, azonban már jól tudjuk, hogy vannak mélyebb üzenetek, régi emlékek, érzések, szokások, minták, melyek lábaink egyes területein tárolódva különböző jelzéseket adhatnak, és adnak is, melyek a saját történetünket színesítik, és önmagunk megismerésének újabb lehetőségeit rejtik.
Lábainkat a törzsünkkel a csípőízület köti össze. A csípő önmagában a test egyensúlyáért felelős, és az előrehaladás létrejöttében játszik fontos szerepet. Ahhoz, hogy valóban előre tudjunk haladni feltétlen bizalomra van szükségünk, hiszen a bizalmatlankodás, a félelem, a reményvesztettség nem segítik elő ezt folyamatot, sőt egyenesen akadályozzák. Megállásra, stagnálásra ösztönöznek, melyek idővel különböző tünetek formájában a fizikai síkon is megjelennek a csípőízületben. Elvész a bizalom, és ezzel együtt elvész a rugalmasság, a mozgékonyság is. Hogyan is várhatnánk el a csípőtől, hogy ugyanolyan remekül működjön, mint gyermekkorunkban, amikor még fel sem merült bennünk a bizalmatlanság lehetősége? Hatalmas szemekkel csodálkoztunk rá a világra, minden érdekelt, mindent meg akartunk nézni, mindenhez oda akartunk menni, ki akartuk próbálni, semmi nem tudott visszatartani, szedtük a kis lábainkat, hogy gyorsabbak legyünk, mint anyu. Hova lett belőlünk a felfedezővágy? Hova lett az a gyermek? Nem tűnt el. Most is ott él bennünk, csak kissé a háttérbe szorult, mert a tapasztalatszerzéseink közben évek alatt lassan kialakult bennünk a bizalmatlanság, s ezzel egyenes arányban nőtt a félelmünk. Már nem érezzük egynek magunkat a világgal, elkülönültünk, s ettől vált olyan rettenetessé, hideggé és veszélyessé. De ez csak a látszat. Ha képesek vagyunk arra, hogy a bennünk élő gyermeket ismét a felszínre hozzuk, és szabadjára engedjük, akkor meg fogunk lepődni azon, hogy mekkorát változik a világunk, hogy mennyi izgalmas, érdekes felfedeznivaló van még most is benne, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk.
Lábainkon továbbhaladva a csípőt a comb követi. Panaszai gyermekkori traumákhoz való ragaszkodásról árulkodhatnak. A térdek szintén a hajthatatlansággal, félelemmel és rugalmatlansággal vannak kapcsolatban, vagyis jelzéseket adhatnak arról, hogy mennyire vagyunk önfejűek, büszkék, öntudatosak. Jellemző rájuk a terhek cipelése, a küzdelem fizikai és lelki síkon is, ezenkívül megjelenik bennük az aggodalom és, hogy mennyire tudjuk az igényeinket érvényesíteni. A lábszár, a lábfej és a lábujjak általában a jövővel kapcsolatosak. Az itt jelentkező problémák jelezhetik, hogy félünk a jövőtől, hogy nem merünk előrehaladni, vagy épp ellenkezőleg, félünk attól, hogy leragadunk valahol és megfeneklünk. Lábfejünk állapota arról is árulkodhat, hogy mennyire értjük meg önmagunkat, a körülöttünk élőket és magát az életet.
A kezeinkhez, az arcunkhoz és a fülünkhöz hasonlóan lábainkon is megtalálhatók testünk különböző területeinek pontjai. A reflexzóna masszázs segítségével akár ezeken keresztül is aktivizálhatjuk különböző szerveinket, felfrissíthetjük vérkeringésünket és energetizálhatjuk magunkat, vagy másokat.
A reflexpontok időnként fájdalommal jelzik, ha a hozzá kapcsolódó területen valami nincs rendben, így az adott pont masszírozásával távolról is hatást gyakorolhatunk a problémás területre és hozzásegíthetjük a szervezetet a gyógyulási folyamat beindításához. A fájdalom alapvetően a bűntudatról szól. A bűntudat pedig büntetést igényel, ezért ha ez az érzés jelen van bennünk, tapasztalhatjuk, hogy ilyen, vagy olyan formában a fájdalom is előbukkan. Sokan panaszkodnak arról, hogy itt vagy ott fáj valami, s az életkor előrehaladtával ez sokak számára normálisnak tekintendő. Azt mondják, mert így lettünk kondícionálva, hogy ez bizony a korral jár. „Majd te is meglátod, amikor ennyi idős leszel…” „40 év fölött már elkezdődik…romlik a szemed, fáj a derekad, lehajolsz, majd nem tudsz felegyenesedni, hát fiam, te is öregszel…” – ilyen és ehhez hasonló üzenetek érkeznek az idősödő emberektől, nagymamától, nagypapától. Nem azért, mert rosszat akarnak nekünk, hanem azért, mert ők is így hallották a szüleiktől, nagyszüleiktől és szentül meg vannak győződve arról, hogy ez így is van. Vajon hányan kérdőjeleztük ezt meg? Most már egyre többen vagyunk, akik másképp látjuk az életet, a vele járó változásokat és azt, hogy ennek nem kell így lennie. Nem a naivitás vagy a szentimentalizmus mondatja ezt velem, hanem az, hogy láttam olyan 70 – 90 éves embereket, akik korukat meghazudtolva élték az életüket. Ha 1, azaz egyetlenegy ember is képes arra, hogy megteremtsen magának idős kora ellenére egy fiatalosan rugalmas testet és egy szellemileg friss elmét, akkor az út nyitva áll. A többi rajtunk múlik kedves Olvasó!
A saját életünk a saját egészségünk a saját kezünkben van. Nekünk kell meghozni a döntést, amit mindig meg is hozunk, csak többnyire nem tudatosan, arról, hogy hogyan éljünk, és mit tapasztaljunk meg. Minél inkább megismerjük önmagunkat, minél jobban megismerjük a hozzánk legközelebb álló teremtmény, azaz a testünk üzeneteit, annál tudatosabban fogjuk élni az életünket, s már nem csupán szenvedő alanyként, áldozatként létezünk a bőrünkben, hanem képessé válunk arra, hogy felvállaljuk a teljes felelősséget önmagunk egészségi állapotáért és az életünk minőségéért. Ám nagyon különbözőek vagyunk, és mindannyian más utakat választunk, másféleképpen szerzünk tapasztalatokat önmagunkról és a világról. Másfajta módszerekre van szükségünk, hogy megtanulhassuk a ránk szabott leckéket. Így aztán vannak, akik, a szenvedés, vagy a betegségek tanító erejének segítségével haladnak az úton. Ha ezt az utat választjuk, akkor legyünk tudatában annak, hogy a betegség nem átok, hacsak nem annak éljük meg. Egy betegség sok mindent megváltoztathat bennünk, kinyithatja a szemünket, ráébreszthet olyasmikre, amikről azelőtt fogalmunk sem volt. Nem az a lényeg, hogy mindenáron megszabaduljunk minden problémától, minden bajtól és betegségtől, hanem az, hogy meg tudjuk figyelni mindazt, ami bennünk zajlik. S, miután megfigyeltük feltehetjük a kérdést: Tudok-e rajta változtatni? Ha nem, el tudom-e fogadni?
Van-e bennem ellenállás? El tudom-e fogadni az ellenállásomat? S a további figyelem, a befelé tekintés, a bensőnkben zajló változások, vagy változatlanságok szemlélése még tovább viszi az önmegismerés folyamatát, hiszen a testünk fizikai jelzései felől indulva lényünk mélyebb, rejtettebb zugait is felfedezzük. Tudatosodnak bennünk az érzelmeink, a gondolataink, a reakcióink, a szokásaink, régi megrögzött sémáink, melyek eddig rutinszerűen befolyásolták a viselkedésünket, a hozzáállásunkat, az egész életünk vonulatát. Belső utazásunk során végül rátalálunk a forrásra, lényünk eszenciájára, melyből táplálkozva, erőt merítve megnyílik a lehetőség a folyamatos gyógyulásra testileg és lelkileg egyaránt.
„Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.” (Buddha)
