A mellkas

A függőleges tengelyen a test középpontjában, vagyis Ég és Föld között helyezkedik el. Itt találkoznak azok az energiák, melyek „föntről”, s „lentről” érkeznek. Itt hangolódik össze a két világ, s innen erednek útjukra a szíven keresztül a rezgések, melyek betöltik világunk szemmel látható és nem látható részeit is.

Testünk e területének nagyon sok aspektusa van. Ilyen például az élet fenntartása, a lélegzés. A tüdő nem csupán egy mechanikus gépezet, hanem a légzés milyenségén keresztül az élet sebességét és mélységét is mutatja. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan lélegzünk. Ha most elcsendesedünk egy pillanatra, és befelé figyelünk, nagyon sok mindent megtudhatunk a légzésünkről és ezáltal önmagunkról. Sokan elkezdenek sóhajtozni, amikor a figyelmüket a légzésükre irányítják, és nem veszik észre, hogy valójában nem a spontán légzésüket figyelik. Vajon veled is ez történik? Ha igen, akkor a légzésre irányított figyelmed fenntartásával együtt hagyd, hogy szép lassan megnyugodjon és visszatérjen a maga spontaneitásába, hiszen most nem az a cél, hogy a direkt módon megváltoztatott légzést figyeld meg, hanem hogy szemtanúja lehess annak, hogy valójában hogyan lélegzel.

Csak hagyd a légzésedet megtörténni úgy, ahogy mindig is teszed, amikor oda sem figyelsz rá. Ez fog segítségül szolgálni. Így értékes információkat kaphatsz például arról, hogy milyen a légzésed sebessége, mennyire elmélyült, átlélegzed-e az egész testedet, vagy csak a felszínen pihegsz. Ha jobban odafigyelsz azt is megtudhatod, hogy kiegyensúlyozott-e a légzésed, akadályoztatott vagy folyamatos-e ez a benned zajló folyamat. Ha még ennél is kifinomultabb az érzékelésed, akkor érezheted az orrnyílásoknál ki és beáramló levegőt, annak hőmérsékletét és talán még azt is, hogy az orrnyílások melyik részén áramlik be, illetve ki, vagy esetleg melyik orrnyílásod nyitottabb vagy zártabb, mint a másik.

Rengeteg információt szerezhetsz egy ilyen egyszerű, néhány perces gyakorlat kapcsán. Ha meg tudod fogalmazni magadnak mindazt, amit a légzésfigyelés során tapasztalsz, akkor helyettesítsd a légzés szót egy másik szóval valahogy így: A légzésem nem elég mély, inkább felszínes = Az életem nem elég mély, inkább felszínes; vagy Gyorsan lélegezem = Gyorsan élek; vagy Kiegyensúlyozottan lélegzem = Kiegyensúlyozottan élek…stb.

A kilégzés és a belégzés hossza a befogadásról–kinyilatkoztatásról, illetve az adok–kapok arányairól ad jelzéseket. Ha olyasmit tapasztalunk, amin szeretnénk változtatni, akkor fordítsunk nagyobb figyelmet a légzésünk tudatosítására, hiszen ez önmagában is hozzájárul a változások megindulásához. Napi szinten, akár többször is fordíthatunk időt arra, hogy egy néhány perces gyakorlat során megfigyeljük a pillanatnyi légzésünket. Képesek vagyunk arra, hogy kiegyensúlyozzuk, harmonizáljuk a légzést legalább egy rövid időre, és ezzel megteremtsük magunkban a belső béke és a nyugalom állapotát.

A légzésünk elmélyítése révén képesek vagyunk felerősíteni és felszabadítani az érzelmeinket. Ahogy átlélegezzük a testünket, a hasunk is mozgásba lendül, ami nagyon fontos tényező, mert a nem kívánatos érzelmeinket öntudatlanul a hasunkba zárjuk. Felszabadulásuk révén azonban módunkban áll foglalkozni velük, megélni őket a szívünkben található biztonságos térben.

A szív ugyanis a szeretet és a biztonság középpontja. A gyógyulás, gyógyítás is ide tartozik. Minden, amit ebbe a térbe emelünk, elindul a gyógyulás felé. A szív szoros kapcsolatban áll a vérrel, ami a testben szabadon áramló örömöt jelképezi. Ha probléma adódik ezen a területen és blokkok alakulnak ki, a szív megkeményedik, és az öröm helyét átveszi az örömtelenség, a szomorúság és a bánat.

Az életünk során nagyon sok változással kell szembenéznünk. Mindegy, hogy konkrétan mi is az a változás, a lényeg, hogy ami ez után következik az már más, mint a régi, megszokott életünk. Akár örömöt és boldogságot hoz, akár bánatot és szomorúságot mindenképpen meg kell tanulnunk valami újat, ami az új helyzettel együtt jár. Ha nem tudunk együtt áramlani az élet változásaival, ha nem tudunk kellőképpen rugalmasak lenni, akkor megrekedünk. Megreked a gondolkodásunk, az érzésvilágunk és a bennünk áramló energia. Ilyenkor ugyanazon sémák szerint próbáljuk élni az életünket, ellenállunk a változásnak, vagyis magának az életnek, mert így sokkal biztonságosabbnak tűnik minden, még akkor is, ha ez adott esetben kifejezetten rossz a számunkra. Így aztán nem akarjuk és nem is tudjuk megélni azokat az érzelmeket, amik felmerülnek bennünk, ehelyett inkább elnyomjuk őket, sőt még intellektuális magyarázatokkal alá is támasztjuk, mert saját magunkkal is el kell hitetnünk, hogy igazunk van.

Pedig jól tudjuk, hogy a meg nem élt, elnyomott érzelmek által keletkezett energetikai blokkok fizikai tüneteket fognak produkálni, s ha ezek hatására sem lépjük meg a szükséges lépéseket, akkor megbetegszünk. Van, aki ekkor döbben rá arra, hogy mennyi félelem, mennyi szomorúság, mennyi harag gyűlt össze benne, vagy, hogy mennyire képtelen kimutatni a szeretetét mások felé. Van, aki csak ad, ad és ad, de képtelen elfogadni, képtelen arra, hogy kapjon.

Egy betegség során azonban rádöbbenhet erre, s az is megeshet, hogy megtanulja az elfogadás művészetét. Ilyenkor mindig kinyílik a világ, hiszen olyan részei tárulnak fel az ember külső és belső világának, amelyek eddig zárt ajtók mögött vártak rá. Ilyenkor más aspektusból tekintünk rá a körülöttünk élőkre és saját magunkra is. Sok minden megváltozik, és lehet, hogy a kényszer visz rá arra, hogy ezt elfogadjuk, de mindenképpen rengeteget tanulunk belőle.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.” (Antoine de Saint Exupéry)

Épp ezért, ha az ész és a szív ellentmond egymásnak, akkor hallgass a szívedre – hallhatjuk sokszor ezt a tanácsot, de meghalljuk-e a szívünk halk szavát. A szív sosem kiabál, sosem hangoskodik, sosem magyaráz. Ő az, aki a lelked legmélyéről érkező szeretetteljes üzeneteket súgja meg. Ha túl nagy a zaj az elménkben, ha túl sok gondolat cikázik ide-oda a fejünkben, ha túl erős érzelmek uralják a testünket, akkor a szív szava nem ér el hozzánk, mert ő olyan, mint a puha, lágy szellő, mely meglibbenti ugyan egy távoli fa apró leveleit, de mi mégsem érezzük az arcunkon. Pedig ott van, jelen van. Sosem hagy egyedül. A kulcs azonban a saját kezünkben van, és egyedül rajtunk áll, hogy mikor kezdjük el használni.

Amikor belemerülünk önmagunkba, és kinyílik a belső világunk kapuja, a rezgésszintünk megemelkedik, és a szív terében találjuk magunkat, akkor érzékeljük, hogy itt csend van, béke és nyugalom honol, biztonságban vagyunk. Az igazán értékes információk az életünkkel kapcsolatosan ebből a mélységes nyugalomból érkeznek, s mivel szeretetből táplálkoznak, a szívünkön keresztül találnak utat hozzánk. A titok az, hogy nincs titok. Minden elérhető, akár ebben a pillanatban. Ha lehorgonyozzuk magunkat lényünk középpontjában, és innen merítünk erőt, akkor képessé válunk arra, hogy életünk pillanatait olyannak éljük meg, amilyenek. Innen válik láthatóvá, hogy még a látszólag rossz dolgok is a fejlődésünket szolgálják.

Szívünk attól a pillanattól kezdve, amikor először megdobban, megállás nélkül értünk dolgozik. Akkor is dobog, ha jókedvűen ébredünk, és szépnek látjuk magunkat és a világot, de akkor sem hagyja abba, amikor épp padlóra kerülve utáljuk az életünket, vagy képtelenek vagyunk elfogadni önmagunkat. Ő, a szív, mindig, minden pillanatban ott van velünk, és a rossz pillanatokban is azért dolgozik, hogy az általunk épp utált testünk a lehető legtöbbet hozhassa ki magából. Hogy minden sejtünk megkapja a szükséges tápanyagokat, a friss oxigént, a tiszta vizet. Ő, a szív minden tőle telhetőt megtesz, és az utolsó leheletig dolgozik. Ha mi nem törődünk vele, ő akkor sem adja fel. Nem vár cserébe semmit, nem köti feltételekhez a közös létünket. Lehet tőle tanulni, itt van az orrunk előtt – szinte szó szerint.

A szív külvilággal való kapcsolódását a karok és a kezek teszik lehetővé. A szeretetteljes simogatás, a kezeinkben rejlő gyógyító erő, az ölelés, a kézfogás, és az úton való együtt haladás mind azt példázza, hogy szépen lassan meggyógyul az én, képessé válva arra, hogy bizalmát az isteni Énbe helyezze – lehetőséget adva arra, hogy megszülethessen a Mi, az együtt, az Egység.