A minap felerősödött bennem mindaz, amit a Veletek való beszélgetések során elmeséltetek. Az a sok kérdés, hogy hogyan és merre tovább, a (pár)kapcsolati problémák, anyagi és egészségi nehézségek, bizonytalanság, kétely, a tisztánlátás hiánya, és ezek eredményként a kétségbeesés.

Olyan súllyal nehezedett rám a saját történetem mellett a tiétek is, hogy már – már agyonnyomott, amikor bevillant egy gondolat: ahogy én tisztulok, úgy tisztul le bennetek is minden. Legyen hát erőm a mélyére menni annak, ami az én témám, így segítve meg a hozzám kapcsolódókat a saját fejlődésükben, tisztulásukban.

Vettem egy mély levegőt, és elindultam a számomra éppoly nehéznek tűnő befelé vezető úton. Nehéz, mert fáj, sebeket tép fel, bűntudatot ébreszt, rosszként tűntet fel, vagy épp gyenge áldozatként, aki nem tehet az égvilágon semmiről. Marcangol az önvád, a bűntudat jutalma a fájdalom, az áldozatiság hozománya pedig az önsajnálat, ami a szomorúság végeláthatatlan leplébe burkolja fuldokló lényemet. Sűrű, nagyon súlyos, nehéz energiák.

A földi pokol mély bugyrainak olyan ingoványa ez, amiből nincs menekvés. Nincs. Egészen addig, míg fel nem teszem magamnak a kérdést: mi történik valójában? Hol vagyok? Ki vagyok? Mivel azonosulok? … és ekkor végre elkezdek lélegezni, mélyen, és még mélyebben!

Ráébredek arra, hogy ezek nem ÉN vagyok. Ezek pusztán régi-régi energiák, régmúlt tapasztalatok megnyilvánulásai. Ha úgy tetszik, árnyoldalaim. Valaha, amikor a tudatosságnak azon a szintjén jártam, úgy éltem, s ezeket tapasztaltam. Megéltem ’jót’, és ’rosszat’, voltam ’jó’ és ’rossz’ ember, ám mindez már a múlté.

Most azonban minden szembe jön. A feladat, hogy MINDENnel képes legyek szembenézni, rálátni, és magamba fogadni, mint az elkószált bárányt, aki hazatalál. Nem kell, hogy egyszerre történjen, és egy pillanat műve legyen. Időt adok magamnak.

Minden nap bemegyek lelkem kis kertjébe, és megtisztítom, ápolom, gondozom a részeit. Megmetszem a fákat, bokrokat, hogy a Fény átszűrődhessen rajtuk, és varázslatossá tegye az árnyteret.

Gondolj csak bele. Mekkora a különbség egy magára hagyott kert, és egy olyan között, aminek gondoskodó gazdája van.

Ha őszinte akarok lenni, akkor kimondom: igen, bizony a könnyebb részeken eddig is rendet tartottam, de a nehezebb területeket elhanyagoltam. Nem akartam foglalkozni velük, mert úgy éreztem, hogy nem bírom el, hogy túl fáradt vagyok ehhez, hogy nincsenek megfelelő eszközeim. Most azonban eljött az idő, hogy tudatosítsam magamban: minden eszköz adva van! Rajtam áll, hogy mihez kezdek velük. 

Megteszem az első lépést, a többi már jön magától. Hiszen a kertem egyre tisztább, egyre szebb, egyre élőbb, és ragyogóbb. A saját tempómban haladok. Lehet, hogy más ember szemével nézve lassú vagyok, és az is lehet, hogy egy harmadik félhez képest túl gyors. Nem számít. Az számít, hogy önmagamhoz képest mekkorát lépek! 
És lásd a csodát!

Ez itt egy más világ, pedig sehova sem mentem. Mégis a pokolból a mennyekbe érkeztem.

Hálás vagyok mindazért, ami valaha voltam, hisz ez az út, ezek a tapasztalások vezettek ide, ahol most vagyok. Visszanézve másként látom már eddigi utamat, s befogadom magamba minden árnyoldalamat. A beléjük vetített energiát most visszaveszem, így szűnik meg a hatalmuk fölöttem. FÉNY vagyok, s minden, ami hozzám közel kerül, FÉNNYÉ válik. A SZERETET a valódi minőségem!

Lelkem kis kertjében egyre több a szeretet, ebből küldök most egy cseppet … Neked 🙂